~ 5. fejezet

2015. szeptember 7., hétfő

{...amelyben végre történik is valami, mondjuk Sehun. }

Oké tudom, hogy iszonyatosan régen nem volt friss rész, és egyteljes hónapig üres volt az oldal, szóval sajnálom és bocsánat. Most meg itt a suli... Mentségem, hogy egy másik blogot is szerkesztek, sokkal komolyabb szinten: ambivalentina :) A sztori 100%, hogy be lesz fejezve, csak hát sajnos lassan. c: Köszönöm, hogy elolvasátok, remélem tetszik! ^-^

A zene basszusa minduntalan dübörgött mellkasukban. Egyre erősebben, egyre intenzívebben mozgolódott mindenki, ugrált és csapódott a másiknak. „Vadállatok” gondolta rögtön Yixing és igyekezett volna kifelé az őt lassan körülölelő tömegből, de Jongin karakteres arcát nem látta kirajzolódni a halvány fényektől a közelében. Egyszerre ledermedt egész testében, és mégis, szívverése a dobok ütemének többszörösét verte. Jongin nem volt sehol, de még Sooyang se. Lay hirtelen nem tudta mihez kezdjen. Persze, az áramlatok rángatták egyik helyről a másikra, egyre távolodott eredeti állóhelyétől, de nem jutott elhatározásra, hogy megkeresi páciensét, vagy elmenekül. Utálta a tömeget, így nem is értette, hogy is sikerült neki koncertre jönnie, emberek közé… Bár valószínűleg a naivitása vezette, mert hát mindenki popot hallgat, az alterokból olyan kevés van. De ez nem is alter, ez kőkemény rock, és ezt más nem is bizonyíthatta volna, mint hogy Yixingnek arra kellette eszmélnie, hogy a tömeg távolodik tőle, sőt forog. Vagy nem is… Az emberek egyre gyorsabban jelentek meg látómezejében, majd tűntek el, mígnem megint előjöttek. Körbe-körbefutottak Yixing körül, majd rendszerezetlenül, mégis egyszerre rohantak neki hirtelen a középen állónak és egymásnak.

Yixing hallott már persze erről a pogó dologról, de esze ágába se volt kipróbálni. „Mégis milyen elmebetegnek kell lenni ahhoz, hogy zenére rugdosd a másikat?” gondolta mindig is, de ahogy az izzadt testek egyre csak összenyomták, valahol ő maga is érezte a dolog pozitív mivoltát. Lábai megrogytak, és valami furcsa remegés futott végig rajta, egészen a feje tetejéig. Szemei elvesztették a félhomályban cikázó fények adta enyhe látási késségeiket is, miközben megesküdött volna rá, hogy az egész agya egyszerűen zsibbad.
A meleg emberszagú levegő kezdett eltűnni, és ahogy egy furcsa hullámvasút vette kezdetét képzeletében, hirtelen mindenhol poros gumitalpak és a padló rideg környezete vette körül.
Többen kapaszkodtak bele, egyszerre, mégis rángatva húzták föl a férfi elernyedt testét. Nem volt sikoltozás, még izgulni se kezdtek az emberek, csak szép lassan kiadogatták a tömegből, némileg zsörtölődve, hogy addig is a koncert egy zseniális részét hagyják ki.

Yixing csak arra eszmélt némileg, hogy valaki pólóját mellkasánál megragadva vonszolja az egyre hidegebb levegő felé, fölfele. A hideg esti városi levegő erősen arcon csapta a fiatal pszichológust, csakúgy, mint az ismeretlen, mégis puha és fiatal tenyér, ami másodpercenként pofozgatta, hogy ébredésre bírja. Lay még nem bírta kinyitni a szemeit, túlságosan sok volt ez neki egyszerre, mégis tudta, hogy minél hamarabb ideje lenne magához térnie, hisz csak remélni tudta, hogy Jongin mentette meg az izzadt pogózók tömegétől, bár a csípő apró pofonokat hordozó kéz maga, egyáltalán nem hasonlított a fiéra.
Végül nagy nehezen működésre bírta látószervét, és a homályosan felé tornyusoló alak minden egyes porcikája kirajzolódott előtte. Sehun.

A mogyoróbarna haj az éjszakai fények megvilágításában feketésen játszott a halovány széllel. Arca eltorzult, kissé aggodalmas volt. Szemöldökeit összehúzva tekintett a kőlapokon fekvő ismerősre. Maga se tudta, ugyan miért is jutott eszébe egészen idáig kihúzni, megmenteni ezt az alakot, aki legutóbb pont, hogy őt hagyta cserben. Talán lelkiismeret furdalást akart okozni, talán volt olyan naiv, hogy elhitte, ezzel egy felnőttnek, vagy akár bárkinek is lelkiismeret furdalást tud okozni. Fogalma se volt, de nem is akart már nagyon a múlt ezen közeli pontján, tényén gondolkozni.

– Megvagy? – kérdezte Yixingtől. Hangja egyenletes volt, nem árulkodott semmiféle érzelemről, a törődés legcsekélyebb szikrája se pattogott föl, mégse volt unott, vagy éppen érdektelen.
Az idősebb háta és feje lassan megemelkedett, elvállt a hideg kőlap enyhén érdes felületétől, miközben megmentőjét tekintetével fixírozta. Arcuk egyre csak közeledett egymáshoz, mígnem Sehun meghökkenve, riadtan ugrott hátrébb és bámult rá a másikra. Ajkai lassan szétváltak, mondani akart valamit, de az utolsó pillanatban elharapta feltörő szavainak első hangjait, és száját összezárva csak halk morgást hallatott.
Yixing felült és fejét oldalra billentve nézett a fiúra. Egy kissé, mintha tényleg hajazott volna Luhanra, bár arca sokkal markánsabb, férfiasabb volt, ez persze egész valószínű volt az elejétől fogva, hogy csak hallot Lay Sehunról, hisz Luhannál lányosabb arccal csak egy nembeli igazi hölgy rendelkezhet.

– Köszönöm – mosolyodott el Yixing- és bocsánat. – árulta el rögtön magát. Akár szórakozhatott volna azzal, hogy nem ismeri föl a fiút, hogy elhiteti vele, nem ő hagyta cserben, de valahogy nem jöttek ilyesféle szavak a szájára. Hálás volt, rettentően hálás, hisz akár most ott is feküdhetne a sörrel áztatott gumipadlón, megannyi láb erdejében, félholtan és rengeteg rúgást elszenvedve. – Miért tetted? – kérdezte még mindig mosolyogva, olyan hangsúllyal, mint amikor a pácienseit faggatja.

Sehun arcán érzelmek ezrei szaladtak át, majd halványan megrázta fejét, mint aki a finom esti szellő fuvallatai ellen dacol, végül megszólalt.
– Csak. Nem mindegy az? – hangja hideg volt, mégis kisgyereké, pedig már rég túl lehetett a mutálás kínos és hosszadalmas pillanatain.
– Végülis… Mindenesetre köszönöm. – állt fel végül Yixing, majd kinyújtott kezével Sehunt is felhúzta. A fiú magasabb volt nála, bár nem feltűnően, mégis a férfinek fel kellett néznie rá, ami ekkor igen furcsán esett neki.
Megint egészen közel álltak egymáshoz, szinte érezni lehetett a lassan kifújt meleg levegőt közöttük. Mosolyogtak, bár a kisebb ajkai meg-megrándultak és térde is meg-megrogyott, amitől enyhén újabb szédüléshullámok vették kezdetét, de nem foglalkozott velük.
– Tudod, nekünk igazából semmi közünk egymáshoz. – lépett egyre csak hátrébb a magasabb. – Semmi közöm hozzád, és neked semmi közöd hozzám. – folytatta és Yixing szólásra nyitotta száját, de a szavak egyszerűen bent ragadtak valahol a mellkasában, a torkában. – Megmentettél? Nem. Én téged igen. – mondta, mintha magát győzködné. – Én megmentettelek, meg én. Én meg. – mutogatott magára, miközben hangja egyre csak vékonyodott.

– Sajnálom. – szólalt meg halkan az idősebb. Mentegetőzni akart, elmagyarázni, hogy egyszerűen nem tehetett mást, ott kellett hagynia, mert Sooyang… de a fiú csak rázta a fejét.
– Szép lenne a világ, ha elvárhatnám a segítséget, ha erre jogom lenne, meg, ha a sajnálom bármit is megoldana, de mindegy. Ez az én saram, te csak rosszkor voltál, rossz helyen, meg hát én is...
Lay valahol igazat adott a mogyorószín hajúnak, bár ő a zavaros utcai fényben csak a sötét szemébe söprődött színtelen hajkoronát látta. Luhan haja világosabb. Rögtön erre gondolt, ahogy meglátta, és most valahogy a szavak nem akartak megakadni torkának szorításában. Kitörtek mellkasából, hanggá formálódtak, és még mielőtt bármit is tehetett volna, kimondta.
– Luhan haja világosabb.

Sehun szemöldökét magasra összehúzva kapta tekintetét a férfira, így az amúgy kicsi szemei kikerekedtek és az éjszakai homályban kifejezetten ijesztően festettek.
– Hogy mi? – nézett teljesen értetlenül a másikra. Yixing majdhogynem szája elé kapta a kezét lányos zavarában, sőt elgondolkozott rajta, hogy meg is tehetné, hisz ennél mélyebbre nem is süllyedhetne.
– Izé… a báttyád… Luhan… a haja…– hebegte Lay és Sehun egye csak zavarodottabban fixírozta.
– Te honnan ismered Bambit? – jelent meg apró pír a fiatalabb arcán, bár ezt Yixing nem láthatta, mégis a hirtelen megváltozó testtartása erre a következtetésre juttatta. Egymásra bámulva zavarodottan keresték a megfelelő szavakat, miközben ezzel az új verzióval ismerkedtek, vagyis igazából csak Sehun.
– Az osztálytársam volt. Mesélt rólad. – tért vissza a mosoly Yixing arcára, ami a fiatalabb számára teljesen lekicsinylően hatott. Nem hitt neki, hisz akkor még együtt se voltak a szüleik.
– De hát akkor még nem is ismert. – értetlenkedett, de rögtön jött a kisegítő válasz, miszerint pár napja találkoztak pont. Sehunt kirázta a hideg, ahogy belegondolta az így kapott újabb változatba, de ebből Yixing mit sem látott, a telefonjával volt elfoglalva.

Másfél órája tartott a koncert. Ez azt jelenti, hogy még egy fél órájuk minimum van, ugyanakkor vissza kéne menni, hisz ott hagyta Kait, egy idolt, egy páciensét. Ez rettentően felelőtlen, hisz akár úgy is járhat a fiú, mint ő. Ha egy kicsi sérülés is éri, őt élve megnyúzzák, de talán nem is a legrosszabb, hanem, hogy Jongin karrierének befellegzett.
Hatalmasat sóhajtva csúsztatta vissza telefonját farzsebébe. Felnézve a fiatalabb ugyanazt a rá jellemző félre döntött fejű gondolkodó pózt vette fel. Tekintetük összetalálkozott, mégis Sehuné valahogy üres volt, vagy túlságosan teli, hogy láthassa az előtte álldogálót. Mondják ilyenkor, hogy a távolba mered az ember, de ez nem igaz. Sokkal inkább egyre közelebb, mígnem tekintete befordul és önmagának képzeletében és emlékezetében nem kezd el utazni.
Végül visszatér a valóságba, megrázza a fejét és valami olyasmit kérdez, hogy mégis miről is volt szó eddig. De kettejük között csak a csönd árnyalatai játszottak.
– Mikor volt az a pár napja? – törte meg végül Sehun a csendet.
– Nem tudom, úgy pár napja. – vonta meg a vállát Yixing és a fiatalabbat láthatóan nem elégítette ki a válasz. – Miért? – tette végül föl a levegőben lógó kérdést az idősebb.
Sehun halkan ciccegett, majd visszatért a beszélgetésük legelején használt szókincséhez.
– Csak.

De ez nem volt elég a férfinak. Már kíváncsi lett, kíváncsibb, mint az iskola legpletykásabb nőszemélye, és mint a Mikulásra váró kisgyerek.
– Vissza kell mennem. De szeretném, ha találkoznánk még. Jövök neked. – mondta a monoton mondatok egymásutánját Lay, de hangjában enyhe izgatottság bújt meg.

– Jó. Vegyél nekem bubble teát. – egyezett bele Sehun.

3 comments | Leave a comment