~ 4. fejezet
{... amelyben mind eggyé avanzsálnak}
2015. július 29., szerda
Hát sziasztok ismét! Tudom, rettentő régen volt friss, de őszintén semmi időm nem volt ezzel a ficivel foglalkozni, de minden esetre az biztos, hogy végigírom és itt még nincs vége. c: Remélem tetszeni fog ez a mostani fejezet, egyre közelebb vagyunk valami izgalmas és érdekes dologhoz! Jó olvasást és köszönöm a visszajelzéseket előre is. ^-^
Lay vegyes érzelmekkel lépkedett a folyosó vége felé. A legutolsó ajtóhoz igyekezett, ami egy igen kicsi, szinte használhatatlan (legalábbis a csapatok számára) próbatermet rejtett. Nem kellett keresnie, tudta, hogy itt lesz Jongin, hisz mindig, ha valami probléma akad az életében, a táncolásba menekül, ezzel a vezetőség is tisztában volt, így rögtön kirendelték mellé Layt, amikor abban a kis lyukban találtak rá reggel.
– Igen, már megint én. – nyitott be az egyszerű fehér ajtón. Bent rögtön elhallgatott a zene és Lay egy pózba merevedett Kaial találta szembe magát. Arcán nyoma se volt bármiféle szomorúságnak, sőt még kellemesebben is festett, mint általában. Arcvonásai finomak és pihentek voltak, még öltözéke is, úgy ahogy passzolt, pedig ez csak kifejezetten egészséges és friss állapotában vallott a fiatal idol fiúra.
Ahogy meglátta pszichológusát apró mosolyt engedett meg felé és rögtön meg is hajolt, ezzel még jobban meglepve Yixinget. „Ebbe a gyerekbe meg mi üthetett” gondolta az idősebb, majd letelepedett a fal mellett terpeszkedő puha kanapéra.
Jongin szemeivel végig követte a férfi minden egyes lépését, mígnem azt vette észre, hogy a feje nem mozdul tovább, így kénytelen volt teljes testével a Lay felé fordulni.
– Nincs semmi bajom, csak kikapcsolódtam kicsit. – jelentette ki a fiú egyszerűen, amire pszichológusa csak nyugodtan bólogatott. Persze legbelül hevesen rázta a fejét és a falat kaparta, hogy mégis hogy vághat minden ennyire egybe, hisz nincs is melója, tényleg simán elhúzhatna most rögtön Chanyeol koncertjére…
– Szóval kikapcsolódásra vágysz? – szakította meg gondolatmenetét és mélyen a másik barna szemeibe meredt, melyek a halványan megvilágított szobában feketén ragyogtak. A fiú húsos ajkait apró mosolyra húzta és halványan biccentett. Lay ilyenkor igazán megértette, hogyan is debütálhatott ilyen hamar, na meg hogy lehet az, hogy ő hozza a legtöbb bevételt az SM számára.
Szóval minden egybe vágott. Kai kikapcsolódásra vágyott, Lay meg épp egy olyan koncertre igyekezett, ahol soha föl nem ismerte volna senki, hogy egy helyes fiúnál több lenne Jongin vagy éppen ő. „Sooyang te boszorkány” gondolta, és egy mélyet sóhajtva állt föl az őt elnyelő puha kanapé párnái közül. Kai egy ideig értetlenül nézte, ahogy az idősebb a zsebében kutat, majd ujjain megpörgetve felé mutatja a kocsi kulcsokat.
– Kiruccanunk. – engedett meg egy halvány mosolyt Yixing, amitől előbukkantak imádnivaló gödröcskéi. Ilyenkor Kai mindig rászólt, hogy többet kéne mosolyognia, mert vagy nyolc évet letagadhatna, de erre általában csak egy halk horkantás érkezett, így a fiatalabb csak magában konstatálta a dolgot.
Senki se szólalt meg, se a liftben, se az autó felé vezető séta folyamán. Nem volt kínos, inkább várakozásokkal teli, kíváncsi… bár ez leginkább Kai-ra volt igaz. Fogalma se volt róla, hova fogja agykurkásza elcipelni, még sose mentek különösebben sehová, csak egyszer-egyszer egy közeli kávézóba, vagy parkba, de az veszélyes terület volt egy idolnak.
Az ajtók finoman nyitódtak, az ülésekbe puhán süppedtek bele a merev testek és az autó halkan feldorombolt. Csikorgó kerekekkel hagyták el a mélygarázst és hajtottak bele hűvös lassan sötétedő őszi estébe. Lay finoman ütögette ujjait a kormányhoz a halk zene ritmusára, valami kpop szám volt. Kai kicsit fészkelődött a az anyósülésen, mire az idősebb féloldalasan rátekintett.
– Szóval akkor, hova is megyünk? – tört föl a kérdés a fiatalabból. Mélybarna szemei egyenesen a másikéba meredtek, aki csak még egy halovány mosolyt eresztett meg felé és visszafordult eredeti helyzetébe, hogy tekintetével az utat pásztázhassa, de Kai szemeit még mindig rajta nyugtatta.
– Meghívást kaptam egy koncertre. – felelte végül könnyedén Yixing, és hallotta, ahogy a kocsiban hirtelen elhalkul minden, csak az ő lélegzése zavart bele a tökéletes csöndbe. A fiatalabban benn ragadt a levegő és Lay-nek nem kellett ránéznie, hogy tudja, hihetetlen mód megijedt és összezavarodott, így inkább nagylelkűen folytatta. – Egy volt osztálytársam zenekara lép föl, tudod, azon a téren, ahol van az a nagyon jó kimchis étterem.. vagyis pontosabban a tér alatt, egy klubban lesz a koncert. Teljesen alter arcok, szóval pár órára csak Jongin lehetsz… egy egyszerű srác. – Kai hangosan engedte ki a benntartott levegőt és elégedetten engedte ellazulni izmait, miközben az ablak felé fordult. Az üzletek és házak vontatottan haladtak el mellette, lassan haladtak, pedig már nem volt csúcsforgalom.
– Csak egy egyszerű srác, csak az egyszerű Jongin. – csámcsogott a szavakon és húsos ajkait mosolyra húzta. – Tetszik! – kiáltott föl végül. – Már szinte el is felejtettem az igazi nevem…
Lassan másodjára tették meg ugyanazt az utat-parkolóhelyet keresve. Hiába, ez a belváros, itt törvény, hogy sose lesz pont a közelben egy és még szép, hogy valaki pont előtted áll be a kiszemelt helyre. Végül négy-öt utcára találtak egy ingyenes mélygarázst. A kerekek ismét csikorogtak, a besüppedt ülések visszaálltak eredeti formájukba és a motor halk dorombolása elnémult. Az ajtók finoman nyitódtak és két fekete ruhás alak indult meg a kijárat felé.
– Azért igazán szólhattál volna, hogy öltözzek át. – nevetett Jongin, ahogy végignézett önmagán. Tiszta és új cipője szinte világított a gyéren megvilágított mélygarázsban. Fölötte könnyű ülepes mackónadrágja erős csomóra kötve lógott izmos, de mégis vézna testén melyet legfölül egy egyszerű fekete póló és egy bő szintén sötét pulóver fedett el.
Yixing féloldalasan rápillantott, majd végül megállt és a fiú elé lépett. Tüzetesen végignézte, majd fejét oldalra hajtva csettintett nyelvével.
– Vedd le azt és vedd fel ezt! – bújt ki egyszerű és kissé megkopott bőrkabátjából, majd páciensének nyújtotta. Jongin kérdőn meredt levetett pulóverére, de elfogadta a másik dzsekijét és gyorsan bele is bújt. Yixing elvette kezéből a puha anyagot és gyorsan visszarohant vele az autóhoz. Pár csikorgó lépés után és egy dupla csipogás után agykurkásza ismét előtte állt. ¬¬– Na, mehetünk? – nézett a fiatalabbra, aki csak bólintott egyet.
Az utcák a teletömött parkolók ellenére egészen kihaltak voltak. A gyorsbüfék dolgozói kint dohányoztak az ajtók előtt, papucsban és koszos kötényekben. Jongin minden egyes füstcsóva belélegzésével egyre jobban kívánta a rég letett cigarettát, de tudta, hogy Yixing jelenlétében esélye sincs, egy kedves hölgytől vagy bárkitől is egy szálat kérnie.
Ahogy elérték a teret, Yixing a telefonjáért nyúlt, de ahogy kitapintotta, vissza is eresztette zsebébe, mert Sooyang futott máris feléjük, valami fiatalabbakból álló csoportból fölállva.
– Úgy örülök, hogy itt vagy Yixing! És no lám, kit hoztál magaddal? – nézett a nő csillogó szemekkel a megszeppent Jonginra. Nem tudta mit kellene mondania, sőt abban sem volt biztos, hogy bármit is kéne. Kérdőn tekintett a mellette állóra, aki csak fáradtan meredt a nőre, így egy igen szép háromszöget létrehozva.
– Csak egy barátom. – felelte végül és ezzel Sooyang láthatólag egyelőre beérte, hisz hátat fordított nekik és szavak nélkül is vezetni kezdte őket a koncert helyszínére, a tér alá. A lépcsősor kifejezetten széles volt és modern, rengeteg lámpa világította meg lépéseiket és alig fordultak párszor, máris egy nagyobb csarnokban találták magukat. A biztonságiakon hamar átjutottak, Chanyeol meghívottaiként igen könnyű dolguk volt, de a ruhatárnál már kénytelenek voltak sorban állni.
Csöndben vártak a sorukra, Sooyang a nyakát nyújtogatta, lábujjhegyre állt, hogy lássa, mennyien vannak még előttük, Jongin megbabonázva nézelődött, minden egyes alakot megbámulva és megrökönyödve, hogy tényleg senki nem vesz különösebben tudomást róla. Yixing pedig csak állva aludt jóformán, mígnem Sooyang ijedten össze nem rezzent és bújt mögé, mint egy óvodás.
– Heh? Mi van? – fordult hátra, hogy láthassa volt osztálytársnője megszeppent arcát, ahogy két férfi kérdőn néz le rá. Ő csak motyogott valamit majd előre mutatott. Yixing fölkapta a fejét és végigmérte az előttük álló hét-nyolc embert. Semmi különöset nem vett rajtuk észre, mindenkinek egyszerű barnás-feketés haja volt, némelyeknek kissé világosabb, mint annak a két fiatalabbnak kettővel előttük. Az egyik kissé magasabb volt a másiknál, de ezt az egy eltérést eltekintve tökéletesen ugyanúgy festettek. Szürkés egyszerű pulóvert viseltek és markukban egy-egy farmerdzsekit szorongattak. Ahogy egyet lépett a tömeg, mintha a magasabb kicsit sántított volna… de erre nem mert volna fogadni Yixing. Bágyadtan tekintett végül vissza Sooyangra, aki még mindig mögötte görnyedt össze, mintha ettől láthatatlan tudna lenni.
– Ott vannak a diákjaim. – mondta végül. – Tudod, Sehun és Baekhyun, akikről meséltem és meséltél. – nézett félősen Yixing szemeibe, akiben hirtelen megállt az ütő. „Sehun. Itt.” gondolta és a gondolat szinte megbabonázta, pedig maga se tudta, mikor lépett ilyesfajta rajongásba Sehun iránt. A titokzatos és mindenhol fölbukkanó ismeretlen, akin segítenie kéne, de nem tud. Az egész egyszerre tüzelte föl és szomorított el.
Jongin kérdőn nézte a bambuló pszichológust, végül Sooyang tekintetét kereste, hátha nála válaszokra lel, de nő nem nézett rá. Kitartóan Yixingre meredt és várta a reakcióját.
A sor valahogy fölgyorsult és a lefagyott hármas egyszer csak azon kapta magát, hogy a kabátjaikat kérik. Yixing ijedten kapta föl a fejét, majd nyújtotta át Jongin kabátját a mosolygó pultos lánynak. Rajta csak egy pulóver volt, így Sooyangot megvárva már mehettek is a koncertterembe, ahol már gyűltek a népek, de Yixing hiába kereste, egyszerűen nem találta azt az ismerős barna hajkoronát és azt a libabőröztető tekintetet.
A basszus egyre csak erősödött, az elő zenekar elfoglalta a helyét és játszani kezdett. Egyszerű és fülbemászó poprock dallamok szólaltak meg a hangszórókból és az egész terem fényárban úszott, miközben minden egyes arcot elnyelt a sötétség. Csak az egymáshoz verődő, ugráló testek jelentették az embereket, sőt egyetlen tömeggé avanzsált mindenki, a közönséggé
és ez tetszett Jonginnak, mert úgy érezte tartozik valahová, mert most ők mind egyek,
és ez tetszett Yixingnek, mert mind egyek voltak, és tudta, hogy most Sehunnal is egyek,
és ez tetszett Sooyangnak, mert újra fiatalnak és csak egynek érezte magát.
