~ 3. fejezet
2015. július 1., szerda
{...amelyben Sooyang dadogó információspultá avanzsál}
Tudom, tudom késtem egy napot és még egy kicsivel rövidebb is lett ez a rész, mint az eddigiek, de hát nem tudok mit csinálni, béna és szerencsétlen vagyok e téren. A véleményeket nagyon köszönöm, igyekszek a lehető legjobb ficit írni ami tőlem telik.~ Remélem tetszeni fog ez a rész is és nem untatlak titeket halálra. ^^"
- Mégis miért nem? – kérdezte Lay megrökönyödve, miközben az ajtó kilincsét szorongatta. A vonal túlsó felén halk hümmögést hallatott Sooyang, de választ nem adott.
- Találkozzunk a kapuban, gyere ki onnan. – zárta le a beszélgetést a nő és ki is nyomta. Yixing értetlenül meredt telefonjának képernyőjére, majd a 6 fiúra. A magasabb áldozatot épp gyomorszájon ütik, a másikba belerúgnak és sehol senki. Mindegy, nem az ő dolga. Látott már elég verekedést és részt is vett pont annyiban, amennyi ahhoz a gondolathoz kelljen, hogy semmi értelme nincs beleavatkoznia. Így nem törődve velük elhelyezkedett a volán mögött, bevágta az ajtót és a kapu felé vette az irányt.
A tornaterem árnyékában megütköző 6 alak lefagyva nézett egy emberként a hirtelen feldoromboló autóra, ami rögtön ki is tolatott parkolóhelyéről és lassan el is haladt mellettük. Lay minden erejével próbált az útra figyelni, de nem bírta ki, hogy ne vessen egy utolsó pillantást az összegörnyedő vörös ingesre. A fiú mélybarna szemeivel egyenesen az övéibe bámult, arca eltorzult a fájdalomtól, de tekintete olyan hideg és becsmérlő volt, hogy Yixing beleremegett.
Végül elhagyta a hat fiút és kifújta a levegőt, amit eddig öntudatlanul benntartott. A kapuban már látta végre kirajzolódni Sooyang formás alakját így meg is állt rögtön, amint beérte. A lány erőltetetten mosolygott és intett neki a lehúzott ablakon keresztül.
- Jó újra látni. – motyogta, miközben a kocsi másik oldalához tipegett és be is szállt az anyós ülésre. – Minden oké? – nézett félve Layre miközben kényelembe helyezte magát. A férfi még mindig önmagában rágódott, de egy vállrándítással el is intézte a kérdést, majd a gázra lépett. – Hova megyünk? – tette fel Sooyang egyből a kérdést. – Tudod, hogy fél órám van max. – mondta fontoskodva, de arca továbbra is félelméről tanúskodott.
- Hidd el fél óránál többet nekem sincs kedvem veled lenni. – vágta oda a szavakat a lánynak, aki megszeppenten kapta el róla a tekintetét. – De ha már itt vagyok, elmondhatnád, hogy mégis mire fel kellett nekünk hirtelen találkoznunk és mégis mi volt ott a parkolóban?- dobolt a kormánykeréken ujjaival, miközben tekintetét le nem vette az útról. Sooyang kissé megköszörülte a torkát és ujjaival rögtön nyaklánca után nyúlt, melyet régebben is mindig úgy szorongatott zavarában, mintha az élete múlna rajta.
- Hát az úgy van, tudod, mármint a verekedés, hogy azt te is tudod, hogy az sokszor előfordul. – makogott a lány össze vissza és Lay nem bírta ki, hogy kínjában föl ne horkantson.
- A lényeget Sooyang, a lényeget mondd már! – sürgette és a lány egyetértően bólogatott, majd ismét belekezdett.
- Nem mehetünk oda, mármint mi tanárok, mert nem segíthetünk. A szülők befolyásosak és úgyse tudnánk mit tenni az elesettek érdekében, csak… csak azt látnák, hogy cserbenhagyjuk őket, így ha megtudjuk, hogy verekedés van, inkább elkerüljük. Nem vagyunk magániskola, az állam pedig nem segít többet, mint amennyit muszáj, hogy úgy ahogy működjünk. Nincsenek különösebb eredményeink így a szülők adományai jelentik a biztos forrást, de e miatt nem rúghatunk ki senki, így is rengetegen hagyják itt az iskolát.- hebegte a lány miközben vállai egyre csak rázkódni kezdtek. El akarta sírni magát, tudta, hogy Lay szíve ettől meglágyul, tudta, hogy ettől minden férfi szíve meglágyul, de Yixing csak idegesen csapott a kormányra.
- Ya, nehogy elsírd nekem itt magad! –emelte fel a hangját - Értem én, de ez akkor se megoldás. – mondta egy kicsivel halkabban.- Mostmár csak azt áruld el nekem, mégis miért kellett nekünk találkoznunk? – sandított fél szemmel a szétcsúszott lányra.
- Én rendbe akarom hozni ezt, beszéltem az igazgatóval is és áldását adta rá, sőt még a szülők is pluszjuttatásokat ajánlottak fel nekem, hogy beszélgetős órákat tartsak nekik, amolyan megoldás lenne ez a konfliktusokra, olyan játékos etika óra, bár tudom, így borzasztóan hangzik. – mosolygott rá a fiúra – És kellene a segítséged, hisz te értessz az emberekhez… Bár az elmúlt 10 percben messze nem úgy nézett ki… De segítenél? – bámult rá Yixingre a legszebb tekintetével.
„Már megint.” gondolta Lay és egy mély levegőt vett. „Nem igaz, hogy folyamatosan segítséget kérnek tőlem, legutóbb Luhan, most Sooyang, ki lesz a következő? Chanyeol is megjelenik, mondjuk, hogy nem tud mit kezdeni a kisebbségi komplexusával?”
- És mégis mikor szeretnéd, hogy foglalkozzak veled? – nézett átlátszó mosollyal Sooyangra. A lányt megijesztette az erőltetett vigyor-vicsor és hátrébb is hőkölt, már amennyire a finom bőrből készült ülés engedte. – Te is tudod, hogy most is csoda, hogy össze tudtunk hozni egy ilyen találkát –folytatta a fiú negédesen – mégis hogyan tudnánk ezt hosszabbítani, akár rendszeresíteni? – halkult kegyetlen suttogássá a hangja.
- Nem, nem tudom. – dadogta Sooyang és szinte eltűnt az ülés legmélyén, legalábbis nagyon szeretett volna. Aztán, mint egy hirtelen jövő energiaadag hajolt szinte a férfi képébe. – Este mit csinálsz?
- Dolgom van, Jongin… szóval egy idolnak kell különfoglalkozást csinálnom. – sóhajtott Lay és már bele is fáradt a dologba, elég volt kimondania, máris tudta, hogy az este agyleszívás lesz neki.
- Aish, pedig Chanyeolnak koncertje lesz. – szomorodott el a lány. – Az iskolában nagyon népszerűek, ott lesz több tanuló is, láthatnád őket pedig.
Yixing már majdnem rosszul érezte volna magát a bűntudattól, mikor belegondolt, hogy mégis miért is lenne kötelessége segítenie ezen a nőn, akit mindig is úgy tartott számon, mint egy pénzéhes ribanc.. vagy legalábbis valami hasonló. Aztán eszébe jutott Sehun, neki se segített, pedig Luhan valahol igazán megérdemelte volna, de az biztos, hogy sokkal inkább Sehunon kéne segítenie, mint ezen a szerencsétlen nőn, de ott van az a fiú, a vörös inges, és a hideg és kegyetlen tekintete, amitől Lay nem tudott egyszerűen szabadulni. Olyan fájdalmas volt látni, hogy megverik… minden egyes ütést magán érzett a férfi visszagondolva és egyszerűen nem hagyhatta, hogy ez még egyszer megtörténjen. Megőrült, ez nem kérdés, de nem baj, Jongint elintézi, mindent elintéz, csak ne üssék meg mégegyszer azt a mogyorószín hajú srácot.
- Jó. – nyögte végül ki. – Jó. Mennyünk el arra a koncertre. – ismételte meg magát még egyszer és Sooyang szemében elégedettség kezdett csillogni. Megoldotta, működni fog. – De amúgy miért koncert? – nézett a lányra együgyűen.
- Aish, Lay! Chanyeol koncertje és egy elég alter banda, nincsenek idol imádó sasengek, vagy bárki, aki felismerhetne csak egy kicsit is. – fogta a fejét fájdalmasan Sooyang, majd ijedten az órára kapta a tekintetét. – Alig maradt pár percünk… Vigyél vissza.
A továbbiakban nyugodtan ültek egymás mellett, csak a motor halk brummogott halkan, miközben az elsuhanó üzletek és házak tömkelege között cikáztak. Mindketten belefeledkeztek gondolataikba, mígnem Lay lassan és észrevétlenül szeme sarkából el nem kezdte végigmérni az anyósülésen bágyadtan üldögélő lányt, vagyis igazából nőt. A stressz és a tanítás erősen megöregítette Sooyangot, bár arca nem ráncosodott és távolról még mindig 10 évet letagadhatott volna, így, ilyen közelről észrevehető volt az a letörtség és fáradtság, ami csak az igazán felnőttekre jellemző. Ez az a fáradtság, ami egyetem után telepszik rá az emberre, vagy akár már előtte is, az élet velejárója, amikor az emberre rászakad a nagybetűs élet, független attól, hogy anyagilag és lehetőségileg hogy áll. Csak egyszerűen leszakad az ég a szó legszorosabb értelmében és ekkor eltűnik valami az ember arcáról, az ember mozgásából, de leginkább a szeméből és talán, de tényleg csak nagyon talán öreg korára visszatér.
- Te, Lay.- szólalt meg halkan a lány. Az említett csak halkan hümmögött, amivel folytatásra is bírta beszédpartnerét. – Miért mentél bele? – tette föl az egyszerű és triviális kérdést. Hosszas csend állt be, az autókázás ideje óta másodszor. A férfi egyszerűen nem tudta eldönteni, mégis mit mondjon. Végülis, az eredeti indokot nem igazán kéne említeni, még a végén beteg pedofil idiótának fogja gondolni. A legegyszerűbb az lenne, ha annyit mondana ő miatta, Sooyang miatt, de ez messze nincs így és olyan erős törés lenne a büszkeségének, hogy nem teheti meg. Szóval mit mondjon? Mondjon bármit is? Nem is kötelessége, mégis el akarta mondani valakinek, hogy az a fiú, úgy nézett rá, hogy beleborzongott és az óta benne él az a tekintet és nem hagyja szabadulni, de nem is akar, mert meg akarja ismerni, vagy nem is, de tudni akarja, hogy rendben van-e a fiú és a közelében akar lenni.
- A fiú miatt. – mondta végül. Sooyang kérdőn fordult felé.
- Milyen fiú? – nézett rá elkerekedett szemekkel.
- Akit ott vertek szét a tornateremnél, tudod. – morogta Yixing.
- Sehunra vagy Baekhyunra gondolsz? – kérdezte elgondolkodva Sooyang majd föl is sikított. Hatalmas fékezéssel álltak meg az iskola kapuja előtt. „Sehunra vagy… Sehunra. SEHUNRA….” vízhangzott Yixing fejében a mondat és nem tudott mit kezdeni a hirtelen jött felismeréssel. Ő lenne az?
*spoiler? spoiler!*
