~ 2. fejezet
2015. június 23., kedd
{...amelyben Lay autósmozizik egy iskola parkolójában}
Azt hiszem egy hét lesz a pontos idő, amíg összeáll egy fejezet. Remélem ez a mostani is tetszeni fog, lehet találgatni kik a titokzatos személyek és továbbra is várom az (építő) kritikákat és véleményeket.
- Lesz ez még máshogy. – mondta, majd Krist hátba verve tért vissza igazi vidám és gondtalan énjéhez. – Nade, mondd Kris, mi volt Kanadában? – nézett az eddig csöndesen iszogató harmadikra. Ő csak megvonta a vállát és magának kezdett motyogni. A másik kettő felnevetve vették közre és segítették föl. Kifelé menet Lay még elcsípte Sooyang savanyú tekintetét, ahogy Chanyeol túlközeli felsőtestéről rá vándorolt. Észrevétlenül biccentettek egymásnak, majd visszatértek a maguk dolgához. Lay Krisnek a klubból való kisegítéséhez, Sooyang pedig az ittas Chanyeol csókjainak elkerüléséhez. Yixing végleg elégedetten hagyta el a buli helyszínét.
Még éjfél se volt, mire hazakerült. Kris taxiba dugása után még beszélgettek egy pár szót Luhannal a későesti hideg frisslevegőn. Bár a férfi minden áron újból föl akarta venni megint a kapcsolatot, Lay egyszerűen érezte, hogy ennek nem lenne jó vége. Nem véletlenül nem beszéltek több mint 10 éve. Végül Luhan addig erősködött, amíg névjegykártyáját át nem nyújtotta neki, de csak egy feltétellel, ha csak akkor hívja, ha tényleg fontos.
Három napra rá, csörgött Lay telefonja. Érezte, hogy föl fogja hívni, mégis nem hitte volna, hogy ennyire hamar. Unottan nyúlt a rezgő készülékért és oldotta föl azt. A vonal túlsó végén ismerős női hang csendült föl és Yixing hirtelen köpni-nyelni nem tudott.
- Szia Lay! – csilingelt Sooyang hangja a kagylóba. A férfi idegesen húzta össze szemöldökét, miközben az autó bőrrel borított kormányát markolta. Halkan köszönt vissza, kimérten és sürgetően. Egy rövid szünet állt be a még meg sem kezdett beszélgetésbe. Yixingnek semmi kedve nem volt megszólalni, így kénytelen volt Sooyang a lényegre térni. – A bulin annyira beszélni akartam veled Lay, de végig Krisékkel voltál és olyan gyorsan leléptetek. – nyávogott a telefonba. Az ember azt hinné, hogy közel a 30-hoz már eljut odáig egy nő, hogy rájön a nyávogás nem áll jól sose senkinek, de úgy nézett ki, Sooyang nem éppen foglalkozott ezzel. És igazából Yixing magának se vallotta volna be, de emlékeke, rég elfeledett emlékeket ébresztett benne a vékony kényes hang. – Azt hiszem, találkozhatnánk. – mondta végül a lány, vagyis hát nő és Lay hirtelen nem is tudta mihez kezdjen. Beszélgetésük során másodjára állt be az a kínos tücsökciripelős csönd. Yixing mély lélegzetet vett, majd visszagondolt a bulin látott savanyú képére és erősen vissza kellett fognia föltörő röhögését, hogy ne bántsa meg a vonalban várakozó hölgyet.
- Jó, találkozzunk. – mondta végül és csöndben elküldte magát a francba, hogy nem tudott nemet mondani. Tisztában volt vele, hogy a lány kizárólag a pénzére hajt, de mégis a beteljesedni készülő kamaszálom ereje nagyobbnak bizonyult.
Még egy rövid ideig beszélgettek, rögtön kora délutánra leszerveztek egy találkozót Sooyang iskolájába, hisz a tanárnő 3-ig nem hagyhatta el az intézmény területét, Yixingnek viszont utána már találkozói voltak. Végül mikor Lay behajtott a mélygarázsba, kénytelenek voltak egymástól elköszönni. Nem értette miért is ment bele a találkozóba, de várta. Így egy türelmetlen, de mosolygós Yixing lépett be Korea legnagyobb ügynökségének pinceszinti liftjébe, hogy egészen délig belemerülhessen a munkájába.
Halkan kopogott az eső a szélvédőn. Ideges ütemet adott az eltelő másodperceknek. Lay nyugtalanul fészkelődött a volán mögött, miközben szemeivel minden egyes arra tévedő diákot végigmért. Sehol se látta kirajzolódni Sooyang vékony alakját, így idegesen pillantott az órájára, de az egy millimétert se mozdult a legutóbbi ellenőrzés óta. Nem szerette, ha megváratják, főleg nem olyankor, amikor nem is ő akarta a találkozót.
Lassan üresedett a parkoló, pedig hosszú szünet volt. Lassan haladt mindenki a maga élére vasalt uniformisában a hosszúkás és lapos épület árnyékában. Yixingnek magának is eszébe jutottak a régi szép idők, amikor Kris nem volt hajlandó betűrni az ingét, vagy amikor Luhannal cipőt cseréltek, teljesen véletlen, és csak a nap végén jöttek rá, hogy nem is a saját surranójukban koptatják a betont, pedig 3 szám különbség volt a két srác lábmérete között. Arról nem is beszélve, amikor Chanyeol gitárjára Hello Kittys matricákat ragasztottak az iskolai karácsonyi koncert előtt. Szegény Lay nem is tudta, hogy ezzel önmagának ásta meg a sírját, hisz Chan az akció után hosszas és keserves kaparászás után kínjában Sooyangnak ajándékozta a hangszert, aki pedig egyből tudta, hogy a megfelelő fiút választotta, hisz egy ilyen szép és márkás gitárt ajándékozott rögtön neki már az első randin.
Persze Lay ebből csak annyit látott, hogy rögtön miután a lány őt kikosarazta, mondván, hogy számára nem elég határozott az életben, összejött Chanyeollal és együtt is maradtak, minimum 2-3 hónapig, ami a gimnázium alatt kifejezetten hosszú időnek tűnt.
A hirtelen csengő ricsaja zavarta meg Yixing nosztalgiázását, olyannyira, hogy a férfi idétlenül rándult össze a szokatlan zajra. „Ennyi is lett volna a déli szünet? Vagy túl későn jött? Esetleg nem is ez volt az a szünet?”- futottak át agyán a kérdések, miközben fejét kapkodta egyik irányból a másikba. A diákok megszaporázták lépéseiket és szép lassan elkezdett üresedni a tornaterem mögötti parkoló. Csak két a sarokban pöfékelő srác maradt, de ők is hasonló riadtságban kapkodták tekintetüket, mint a volán mögött figyelő Lay, de nem történt semmi.
A két fiú hasonló uniformisban volt, egyikük piros, míg a másikuk sárga inget viselt, de ez nem volt új Yixing számára. Sok iskolában különböztették meg a különböző osztályok tanulóit, így feltehetőleg nem voltak osztálytársak. Persze lehet, hogy csak ők is amolyan lázadók, mint a kínai hármas volt, bár Luhanon kívül egyikük se nyúlt cigarettához.
Nyugtalanul szívták a szálakat egymás után, le se tüdőzték, mintha csak szájüreg rákra játszottak volna. Lay halkan mormogva gondolkodott, hogy oda kéne e mennie, de minduntalan csak megvonta a vállát és próbált másfelé nézni, de a parkoló üres volt, így tekintete vissza-visszatévedt a két mogyorószín hajú srácra.
Ők továbbra se nyugodtak. Izgágán szívták a szálakat, mígnem az egyik, a kisebb, a sárga inges, a teljes dobozt öngyújtója fölé nem emelte. A magasabb megszeppenten figyelte barátja ügyködését, még a cigit is elfelejtette kikapni szájából, így pár másodpercre rá hihetetlen prüszkölés és köhögés hullám tört rá. Összegörnyedve fuldokolt, miközben barátjának képe halál sápadtá vált és el is dobta gyorsan a még égő dobozmaradványt. Fejét behúzva próbálta a magasabbikat ingjénél megragadva a falak takarásába invitálni, de ő csak görnyedten krákogott.
Lay kezei a kormánykeréken doboltak. Idegesen és peckesen, gyorsabban, mint ahogy az óra megüthette volna a másodpercek egymásutánját. Érezte, érezte, hogy valami igazán készül itt és fogalma se volt róla, hogyan tudná megállítani, vagy, hogy meg akarja-e állítani. Az eső továbbra is haloványan szemerkélt, mégis a nap lágyan, a felhők közül előtörő sugarai valamiféle megnyugvást hoztak a tornaterem mögött várakozó hármasra.
De nem sokáig. A monstrum épület sarkánál pár árnykép derengett föl és közeledett, de ezt csak Lay láthatta. A másik kettő csak a hangokra hagyatkozhatott, de elég is volt nekik. Ijedten szorítottak rá egymás karjára, meggyűrve zakójuk vasalt anyagát.
- Fussatok bolondok. – suttogta szomorkásan mégis mosolyogva a volán mögött terpeszkedő, de a két rémült fiú ebből mit se hallott. Ledermedve meredtek egymás szemeibe, miközben az árnyképek egyre közeledtek és a fal mellől előbukkant három-négy kifejezetten ideges srác. Hasonlóan a bagósokhoz, nekik is más-más volt az ingük, volt ott kék, sárga és piros is. Nem sok kellett nekik, hogy észrevegyék a két lesokkolódott kölyköt, akik továbbra is csak ijedten figyelték, ahogy egyre közelebb értek a többiek. „Nagyon nem lesz ez jó.” – gondolta Lay és kezdetleges vigyora kezdett lehervadni ábrázatáról. Keze lassan az ajtó kilincséhez vándorolt és puhán lenyomta azt. Résnyire nyitotta és kitette az egyik lábát. Még egy kicsit vár, gondolta és mindennél jobban koncentrált a tornaterem árnyékában lezajló eseményekre. Még az se zavarta, hogy bal lábán a nadrág egyre jobban ázik át és cipője is lassan átnedvesedik.
- Mit akartok? – kérdezte barátja karját elengedve a kisebb. Hangja egészen határozottan csengett, bár görcsösen ökölbe szorult kezei bizonytalanságáról árulkodtak. A négy fiú közül, egy kivált. Kissé közelebb araszolt a mogyorószín hajú sráchoz és oldalra döntötte arcát. Halk ciccegő hangokat hallatva csóválta meg egy kissé a fejét.
- Azt hiszed meg foglak verni? – kapta föl fejét és mélyesztette bele hideg tekintetét a kisebbébe, aki csak egyhelyben toporogva próbálta állni a szempárbajt. Barátja lassan hátralépett a félig elégett dobozra és a lehető legjobban próbálta azt takarni. Természetesen már késő volt, ő is tudta, de az „ellenség” egyelőre nem mozdult. – Látjátok azt ott? – biccentett, a tornaterem ereszei felé – A legutóbbi „baleset” óta felszereltek pár kamerát.” – mondta rosszallóan és a két fiú önkétlenül is az ereszre kapta tekintetét. Fixírozták, de semmi különösebb kamerának tűnő dolgot nem vettek észre, így épp fordították volna vissza tekintetüket a másik négyre, de addigra már a kisebbnek be is vitt a legelső egy jobb egyenest és a magasabb sem úszta meg egy aranyosabb gyomron való rúgás nélkül. Két test vágódott neki a betonfalnak és rogyott össze rögtön az aljában. Egy kisebb és pufibb alak vigyorogva fogta ujjai közé a doboz maradványát.
- Ti tényleg annyira hülyék vagytok, hogy elhiszitek, hogy a dobozban igazi Wild Seven van? – röhögött föl társaival. A két srác fájdalmas grimasszal az arcukon nézték az őket kiröhögő négyfős tömeget. Fel tudtak volna állni, meg tudták volna ütni valamelyiket, sőt. A magasabbik biztos is volt benne, hogy be tudná törni a kis pufi képét, mégis, egyik se mozdult a fal mellől, nem látták értelmét.
Lay feszülten várt a következő történésre, szinte teljes testtel kiszállt már az autójából, mégse érezte még idejét a közbeavatkozásnak. Telefonja hirtelen rezegni kezdett a szomszéd ülésen, így kellemetlenül kapta el tekintetét a hat fiúról. Sooyang száma villogott a képernyőn, így rövid hezitálás után föl is kapta a telefont és füléhez is szorította.
- Mondd gyorsan. – suttogta bele, szinte el is feledkezve a tényről, hogy erre a nőre vár immáron 10 perce a parkolóban. A vonal túlsó végén halk suttogás hallatszott, majd felcsendült Sooyang ideges hangja.
- Itt vagyok, de nem mehetek oda.
